Fenékig. Szólalt meg és számhoz tapasztva a poharat hajtottam fejem hátra, úgy görgettem le az italt. Mindenem bizsereg. Nem tudom, hogy most azért mert kezdenek sejtjeim körbe-körbe szaladgálni az alkohol hatására, vagy a tudat hozza ki belőlem közelséged érzése gyanánt. Kezdek tompulni, de az érzés még mindig nem hagy el. Akkor ez már biztos. Elindult a hullámvasút. Kezdek a felfelé ívelő rozoga síneken a csúcsponthoz érkezni.

Mélyen szántja a bőröm a levegő, elindult a vasút lefelé. Mindenki sikít körülöttem, de én csak becsukom a szemem és rezzenéstelen arccal várom, hogy mikor áll meg.

Már nem hat meg a zuhanás. Ugyan mitől kéne felszökni az adrenalin szintemnek? Tudom milyen érzés a padlón feküdni arccal lefelé. Tudom milyen egy pillantástól az égig repülni, majd rájönni, hogy az ejtőernyő zsinórját zuhanás előtt levágta.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de érzéseim már nem tudnak meglepni. Átmentem már az önzetlen szereteten, a gyászon, a hamisságokból szült titkok kiderülésén át a te mocskos játékodon is.

Nehogy azt hidd nyertél! Mert én érzek és érezni is fogok. Eljön a pillanat, majd amikor rájössz ez volt az érték nem a saját koholmányaidból épített érzelmetlen világod.

„Az elgurult szavakat összeszedni fölösleges.
Ha olykor kérdez is még rólunk bárki,
A válaszaidban minden határozatlan névelő én vagyok.”